Kóbor lovag – második rész(let)

13Sep07

- Mit hozhatok, jó uram? – kérdezte szívélyesen a fogadós. A férfi zavartan bámult rá, nem volt hozzászokva sem az érdeklődő hangnemhez, sem a választás lehetőségéhez.
- Valami egyszerűt és laktatót szeretnék, ha lehetséges. Kimerítő út áll mögöttem, csupán éhségem szeretném valamelyest csillapítani, egyszerű étekre vágyom.
- Hogyne, kedves uram, máris hozok némi erőlevest és sültet- ezzel a terebélyes fogadós elviharzott, mielőtt a vándor egyetlen szót is szólhatott volna. Várakozás közben körülnézett a teremben.
A falhoz közel álltak a szedett-vedett asztalok és székek, az asztalokon hevenyészett teríték állt. A vendégsereg nyüzsgött a teremben, csak kevesen ettek, a vacsoraidő jócskán elmúlt már. A terem közepén egy nagyobbacska körben vastagon felszórták homokkal a kemény, döngölt padlót. Néhányan megbámulták az újonnan érkezettet, főként nők, de férfiak is akadtak szép számmal. Előbbiek elbűvölten meredtek rá, utóbbiak szúrós szemmel méregették.
A férfi jól tudta ennek az okát. Öltözéke bármily egyszerű és dísztelen volt, sugárzott róla az elegancia és a férfiasság, ugyanakkor a nők bolondultak varkocsba fogott, lapockáig érő gesztenyebarna hajáért is. A férfiak legtöbbje azonban férfiatlannak találta hajviselete miatt, és ezért megvetették, gyengének látták. Ő már régen nem foglalkozott ezekkel az előítéletekkel, máskülönben talán beleőrült volna a folytonos sértésekbe és kihívásokba.
A fogadós hamarosan megérkezett az ígéretesen gőzölgő levessel és a finoman illatozó sülttel. Letette őket tálcával együtt vendége elé, majd – alkatából kifolyólag – szinte továbbgördült a következő asztalhoz.
A férfi mohón esett neki a levesnek, majd hozzálátott a sülthöz. Ekkor azonban váratlan vendége akadt. Egy bohókás öltözetet viselő, némileg részeg férfi telepedett le vele szemben, és bizalmaskodva hajolt oda hozzá.
- Tetsz…hukk…tetszel nekem – vigyorgott a férfi arcába, majd megigazította mély lila színű terebélyes kalapját, mely jócskán félrecsúszott a folytonos csuklások miatt. Látván a férfi döbbent arcát, gyorsan hátradőlt székében, és vigyorogva folytatta:
- Hé, cimbora, félre ne érts itt engem! Tetszel nekem, habár nem férfiként… Szó se róla, csinoska vagy, bizonyosan szívesen hálna veled sok nő, tán még férfiak is, de most nem ez a, hukk, lényeg. Hanem, hukk, kellene nekem egy, hukk, belevaló fickó, akinek van vér a pucájában, hukk, ha érted, mire gondolok… A különös vendég hirtelen hatalmasat csuklott, lila kalapja elrepült fejéről, a nyüzsgő vendégek lábaihoz.
- Elnézést, hukk – szabadkozott, majd négykézláb csúszva-mászva kézre kerítette láthatólag féltett fejfedőjét, és visszatelepedett üresen árválkodó székére.
- Na, ott tartottam, hogy, hukk… A fene enné meg ezt a csuklást, hukk… Vágjál már hátba, cimbi, jó, hukk, erősen…
A férfi egyre jobban elkerekedő szemmel bámulta a különc alakra. Némi noszogatás után felállt székéről, az asztalt megkerülve a fickóhoz lépett, és egy határozott mozdulattal erősen hátba vágta, ahogy elvárta tőle az idegen.
Az ütés hatására a különc figura szemei kigúvadtak, a levegő bennszakadt tüdejében és furcsa, sápogó hangokat adott ki. Néhány pillanatig tartó légszomj után hangosan sípolva fújta ki a levegőt, és szaporán kapkodva lélegzett. Mikor légzése közel normálisnak volt mondható, elismerően biccentett „megmentője” felé.
-Ez igen, cimbora, ez igen! Messziről lerí rólad, hogy micsoda tehetség vagy, valóságos áldás egy magamfajta fickó számára – elhallgatott, majd látva a vele szembeülő értetlenkedő arckifejezését, folytatta:
-Jerkilből származom, ott élek, mióta az eszemet tudom, de most sürgős ügyben északra kell utaznom, egész pontosan Amnas városába. Gondolom, hallottál már arról a helyről, igaz?
A férfi igenlően biccentett. Amnas híres-hírhedt kereskedőváros volt fent északon, nem messze a tengertől. A Sane folyó vize a tengerbe torkollott, és széles folyása hajózhatóvá tette, így Amnas egyben kikötőváros is volt.
-Na szóval, van némi elintéznivalóm Amnasban, csak az út hosszú, és adódhatnak kellemetlenségek. Nem kell itt nagy veszedelmekre gondolni, csupán elvétve portyáznak arra rablók, köszönhetően a gárdistáknak. A legnagyobb gondot a kötekedő törpök okozzák, és a gárdisták között is akad néhány morózus alak, akik nem átallják megvámolni a szerencsétlen utazókat – a beszélő figyelmét nem kerülte el asztaltársa arcának rándulása a gárdisták nevének említése hallatán, de jobbnak látta, ha egyenlőre nem kérdezősködik efelől. Az mindenesetre bizakodással töltötte el, hogy ezúttal nem egy gárdapárti embert fogott ki. A múltkori próbálkozása során jócskán megjárta, mikor szájára vette a gárdistákat… Az incidensre már csupán egy aprócska forradás emlékezteti a hasfalán.
- A kérdésem a következő: hajlandó vagy-e útitársamul szegődni , és ha a sors úgy hozza, megvédeni engem az út során? Szállásra, étkezésre nem lesz gondod, fizetséged negyedét az út elején megkapod, a maradékhoz a városban juthatsz hozzá. Gondold meg jól, csak nyerhetsz vele.
A férfi kedvezőnek látta az ajánlatot, de úgy sejtette, van benne valami csapda. Nem létezhet, hogy valaki így kapóra jöjjön…
-Na, mi a válaszod, cimbora? Csatlakozol hozzám? – a különös figura fürkésző tekintettel méregette a hallgatag férfit – Istenem, csak ne mondd, hogy néma vagy…esetleg süket?
A férfi jónak látta, ha választ ad.
-Sem egyik, sem másik. Csak akkor nyitom szóra a számat, amikor szükséges, a hallásom pedig felülmúlja a legtöbb emberét.
-Á, vagy úgy! Helyes, ha mondom, nagyon helyes, én sem szeretem az üres fecsegést. Na, ennek szellemében térjünk végre a tárgyra: velem tartasz?
-Még a nevemet sem tudod, honnan veszed, hogy valóban megbízhatsz bennem? Ami azt illeti, én sem tudom a te nevedet, sem az utad okát.
-Hiszen már mondtam, Amnasba megyek. A miérteket útközben úgyis megtudod majd, erre nem akarom a szót vesztegetni. Máskülönben a nevem Arviel Fa’Deran.
-A Tűz papjainak klánjából?
-Igen, abból, de nem szeretek ezzel hencegni – fintorgott Arviel. – Amúgy szólíts nyugodtan Arvielnek, hagyd az urazást meg a hasonlókat.
„Ilyesmi meg sem fordult a fejemben”, gondolta a férfi, de nem akart kötekedni újdonsült útitársával. Magában máris beleegyezett az útba, csak nem hozta még a vele szemben helyet foglaló máguspalánta – főrendű varázsló biztos nem lehetett még, túl fiatal és szabados – tudomására.
-Az én nevem Keltar Soren, és hagyd el a cimbora megszólítást, ha lehet – szólt.
-Persze, cimbi…akarom mondani Keltar, soha többé nem ejtem ki ezt a szót, eskü! – még kacsintott is hozzá.
-Mikor kelünk útra? Tudomásom szerint Amnas négyheti gyalogútra van innen, lovon valamivel gyorsabban, két hét alatt odaérhetünk.
-Jól tudod, öregem – a férfi arcának rándulása láttán Arviel gyorsan kijavította magát:-Vagyis Keltar. Lóháton kelünk útra, és hacsak nem lövik ki alólunk őket, lóháton érkezünk a városba – harsányan felnevetett, de Keltar komor hallgatásba burkolódzott. Arviel arcáról is lehervadt a mosoly.
„Hosszú, nagyon hosszú út lesz”, gondolták mindketten.

(második részlet vége)

Filed under: Kategorizálatlan   |  Leave a Comment
Tags: álomvilág