Egy este hazafelé

20May09

Megihletett a keddi estém, novellaszerű kerekedett belőle. Majdnem az egész szóról szóra így igaz, a többinél elszabadult a képzeletem. :)

A nap már régen elhagyta legmagasabb állását, és inkább a távoli nyugat felé kacsintgatott. A fülledt meleg örvénylett az udvaron, minden emelet magasságában. Az ablakot néha kinyitotta a szél, de a lány visszahajtotta, nehogy fejbe találja kólintani. Zárthelyi írásakor nem a legmegfelelőbb szórakozás ezzel foglalatoskodni, de ha egyszer még csak nem is szórakoztató, végképp nem éri meg. Csak az ösztönök törődtek az ablakkal, az elme már rég elveszett valahol a fogalmak, elméletek és legfőképpen a részek világában. Egymás után zúgtak el a morfok, alternánsok, derivátumok, relatív tövek, és ő csak úgy válogatta őket, mint japánok a running sushit, ami megtetszett, jöhetett. Nyilván úgy jó ez, ha tudja, mikor mi kell, de láss csodát, idővel megérett benne a tudás, és ezúttal már pontosan tudta, mire van szüksége. Sercegett a papír a lázas írás alatt, egyre fogyott a hely, majd a folyam átterjedt újabb lapra is. Bő egy órás izgatott munka után elkészült a nagy mű. Felnézett, és várt.

Mikor sorra került, óvatosan tette le a tanárnő elé a lapot, kissé félve húzódott közelebb az asztalhoz. Jó kislány módjára, konszolidáltan fektette kezeit az ölébe. Érdeklődőn, de nem tolakodóan figyelte a piros toll útját a kék betűfolyamban. Megkönnyebbülten sóhajtott minden pipa után, félve rezzent minden hullámos vonalra. De végül megvolt az oka az örömre: sikerült. Boldogan kapta fel táskáját, melybe nemrég röppent a kis fekete könyv, minden egyetemista nélkülözhetetlen kelléke. Szinte repült hazafelé, hitetlenkedéssel vegyes boldogságban.

Észre sem vette, merre halad, reflexszerűen szállt a metróra és onnan le, ment a megfelelő álláshoz és ült buszra. Fáradtan hunyta le szemét, pulzusa csillapodott már. A hőség követte, mint egy fojtogató sál, amelyet sehogysem képes lefeszíteni a nyakáról. A buszon nem voltak nyitható ablakok, így próbált nem is figyelni az őt körülvevő melegre. Gondolkodott.

Részint bedugult autópályára érkeztek, majd sikeresen továbbjutva fekete felhőket figyelve robogtak tovább a forró aszfalton. Az eleinte távolban gomolygó korompamacsok hamar igen közel kerültek, lassanként eleredt az eső. Többen esernyő után kotorásztak, a megkönnyebbülés hangja elárulta a szerencséseket, akik nem felejtették otthon aznap. A lányt nem aggasztotta az eső, attól neki semmiféle baja nem lehet. Hiszen csak egy kis víz.

Ahogy beértek az első faluba, már zuhogott. Egy asszony esernyőjét kifordította a szél, de neki legalább volt mivel védekeznie. Mindenki más rohant. Egyre sűrűbben hullottak az esőcseppek, már nem lehetett kilátni az ablakon. Ő a lezúduló vizet figyelte, egyre boldogabban. Megmagyarázhatatlan vonzódást érzett az eső után.

A központnál már diónyi jégdarabok hullottak, egyre több és több. A busz teteje hangos kongással verte vissza őket, túlvilági robajnak hallatszott odabent minden koppanás. Nem is indult rögtön tovább, várt, hátha látja az utat. A sofőr talán csak rutinból vezetett egy darabon, hiszen továbbra sem lehetett látni semmit. A lány hazatelefonált. “Otthon esik…?””Nem, itt süt a nap. Mit gondoltál? Tudod jól, hogy itt sosem esik.” “Gondoltam. Akkor nem kérem, hogy gyertek ki elém, semmi gond sem lesz. Szia.”

Ahogyan haladtak előre, egyre ritkábban esett, a nap fénye kezdett látszani a felhőkön át. Gyönyörű volt. Arra gondolt, szívesen figyelné még mindezt akár órákon át. Az ablakon csorgó vízcseppek gyors sodrását, a véletlenszerűen felbukkanó napfényt, a mindent elárasztó vizet és az éj s nappal harcát. Fantáziája hihetetlen magasságokba szárnyalt, már nem is volt tudatában, hol van éppen. Vad tájakon járt, tüneményeket látott, zenét hallott, és azzal együtt szállt. Közben tudatos énjének egy része feszülten figyelt minden apró változást a környezetben.

Lassan beértek a falujába, nemsokára elállt az eső. Mikor leszállt a buszról, minden száraz és esőmentes volt. Ám ahogy hármat lépett, esőcseppek hullottak a lába elé. Utolérte a vihar. Egy pillanat alatt megsűrűsödtek a cseppek, már nem is igazán látott maga előtt semmit. Félvakon indult haza, folyamatosan a lába elé figyelve. Borsónyi jégdarabok is csatlakoztak hozzá, de hamar lehagyta őket. Kicsit bánta, hogy így elázott, de valahol belül boldogan nevetett. Az eső kell. Kell a földnek, a növényeknek, az állatoknak, a világnak, és persze neki. Üdvözölte az esőt.

Mire hazaért, csuromvizes lett, de egy percig sem bánkódott már miatta, gyorsan ledobta ruháit, és miközben a meleg zuhany alatt állt, magában kacagott a furcsa kettősségen: odakint hideg, idebent meleg, de végső soron víz hull. Mindig rá.

Filed under: személyes   |  3 Comments
Tags: agymenés, álomvilág, hétköznap, személyes