“Hogyan jött neked ez a japán…?”

06Jul09

A fenti kérdést mindig nekem szegezik, amikor régen látott ismerőssel vagy ismeretlenekkel futok össze. Jönnek az udvariassági körök (szia-hogyvagy-miújság-hovajársz-mittanulsz…), és a tanulmányokkal kapcsolatos témakörnél egyszerűen elakadnak. Azt vettem észre, hogy abszolút senkit sem érdekel a magyar szak, holott az főszakom. Úgy általában az embereket nem érdekli a magyar, legalábbis errefelé. Ellenben a japán! Épp csak megjegyzem, hogy “és a magyar mellett még japánul is tanulok”, máris elkerekednek a szemek: “Tényleg?! És hogy jött neked ez a japán??”Ilyenkor általában lerendezem annyival, hogy érdekel a nyelv és a kultúra. Nincs kedvem ugyanis órákig áradozni arról, miért éppen japánul akarok tanulni. Mindig megkérdezik a következőt is: “És nem nehéz?” Válaszom mosolyogva: “Nem. :))” Ekkorra már totális elmebetegnek látnak (mi mindent tükröz vissza a szem!), és vagy kérdezgetnek még (másról), vagy sürgősen otthagynak. :D Na de, honnan is jött nekem ez a japán…?

Legjobb ab ovo kezdeni, avagy a tojástól,  de emlegethetném Ádámékat vagy azt a bizonyos kályhát is. Csapjunk a levesbe! Előre szólok: nem lesz rövid.

Szóval még harmatos kisiskolás koromban volt a nagy animedömping, csak alig valaki  tudott ezek japán származásáról, nagyon ügyes álca volt a francia átvétel (már majdnem franciául akartam tanulni! (x_x) ). Abszolút és örök kedvencemmé vált Sailor Moon, és ennek köszönhetően jutottam idáig. Nap mint nap néztem tehát a tévét délutánonként, imádtam a rajzolt Tokiót és a tengerész-egyenruhát. Aztán, egyszercsak mindez megszűnt.

Évekig semmi hírt nem hallottam felőlük, az akkoriban összevásárolt kártyákat, kulcstartókat szent ereklyeként tartottam magamnál, az animecomics pár számával együtt. Utóbbiakból már kiderült számomra, hogy azért Japánnak mégis több köze van az általam szeretett dolgokhoz, mint a franciáknak. Nosza, átgondoltam, mit tudok erről a távoli országról, és bizony rengeteg mindent tudtam hozzákapcsolni, mint kedveltet (szamurájok, gésák, ninják, különös-szép templomok, Fuji, elektronikai kütyük stb.). De akkor még semmi esélyt nem láttam a nyelv tanulására, azt hittem, nincs is senki Mo.-on, aki tudna japánul (13 éves lehettem ekkor).

Elkerültem középiskolába. Még az azt megelőző nyáron nagyszüleimnél nyaraltunk szokás szerint, és egyik nap éppen olvasgattam, mikor berohant hozzám húgom és unokatestvérem, mondván, Sailor Moon megy a tévében, de nagyon furcsa, mert Rei ruhája zöld. Futottam, és megismertem az InuYashát. Ezt követte később a Slayers, és elbűvölt a japán nyelv hangzása (nyilván az énekelt verzió). Az ügyben fordulópontot a második évem jelentett, mikor is megtapasztaltam az informatikaórán a net hatalmát, otthonra is vettünk számítógépet, és én pedrive-on hordtam haza a képeket, lementett weboldalakat, mp3-as zenéket, kisebb filmeket (konkrétan SM .rm formátumban). Szert tettem egy ismerősre is, aki kölcsönadta a SM 1., 2. és 4. szériáját magyarul, CD-n, plusz egy rakás zenét mindenféle animékből. Ekkortájt járhattam debreceni rokonaimnál is, akik kábeltévével bírtak, én pedig felfedeztem az Animaxet. Innentől nem volt megállás.

Bekötődött hozzánk is net, és volt időm tájékozódni a japán nyelv tanulási lehetőségeiről. Sajnos lustaságom hátráltatott, valamint az is, hogy úgy hittem, reménytelen, hogy én valaha is megfelelő intézményi keretek között tanulhassak, magántanár sem volt (és most sincs) a környéken, a rávaló pénzről nem beszélve.

Így tehát kissé más irányba fordultam, a japán nyelv tanulásáról részben lemondva. Magyar szakra felvételiztem, mert az érdekelt (és érdekel most is, azt hiszem, ez egyértelműen kiderül a szavaimból, írásaimból :)), a japánt reménytelennek tartottam. No de, mikor fény derült a japán minor szak mibenlétére!… :D

Azóta is igyekszem, bár néha letör valami búskomor érzés, hogy ugyanmár… De próbálom kiirtani ezt az érzést, mert nekem is sikerülhet tisztességesen megtanulnom japánul. :)

Filed under: egyetem, személyes   |  8 Comments
Tags: egyetem, japán, személyes, tanulás