H. P. Lovecraft – első benyomások

22Jul09

Jó ideje hallottam már rebesgetni Lovecraft nevét és munkásságát, főleg a Call of Cthulhu szerepjáték kapcsán, amivel ugyan nem játszottam, de az rpg.hu-n való jártamban-keltemben mindig belebotlottam a CoC kalandötletekbe. Mivel megrögzötten érdeklődöm minden számomra ismeretlen, mégis elismert dolog után, gyorsan tisztába jöttem a nagy Öregeket illetően, és megtudtam, mi fán termett a Necronomicon. Ez még csak pedzegette, hogy el kellene olvasnom ezt-azt, ha már tényleg annyira jó, mint beszélik. Az utolsó lökést ez a képregény adta. Most jön az a pont, hogy beismerem: imádom a képregényeket, és szinte bárminek hajlandó vagyok utánanézni, ha egy képregény inspirál. Meg néha fordítva is. [Megj.: Jártam hasonlóképpen a Watchmennel, az X-Mennel, Usagi Yojimbóval...mindhárommal háromféleképpen, de most nem ez a téma.]

Szóval, be lett szerezve a Lovecraft-összes első kötete. Kezdetnek. :D De feltűnt valami, ami engem nem hagy nyugodni, mert annyira távol áll a gondolkodásmódomtól. A könyvajánlókban, kritikákban, satöbbiben mindig megemlítik, hogy azért nem hagyományos a történetek hangulata, mert az ember egyedüllétéről van szó, mármint hogy mennyire egyedül is vagyunk az univerzumban, mindenféle támogatás nélkül, és ez jajdeijesztő.

Az Árnyék az időn túlról esetében még értem, tényleg elég ijesztő lehet, ha az ember egy nap közepén arra eszmél, hogy az előadását megszakítva 13 év elteltével ébred fel, és azután kezd emlékezni mindarra, ami vele történt egy pleisztocén előtti időben egy idegen lény testében. Nem állok neki elmesélni a sztorit, de elismerem, itt volt oka a főszereplőnek borzongania, szörnyülködnie. Azt már kevésbé értem, hogy a pusztán kíváncsi faj minden fellelhető nyoma miért lenne borzalmas, taszító, istentelen. A mélységesen idegen és embertelen jelzők többé-kevésbé helytállóak, hiszen valóban semmi köze az emberhez. És?! Miért kellene az embernek lennie a központban, minden időben és térben?

Ezt még jobban alátámasztja (mármint ezt a szemléletmódot) Az őrület hegyei. Bizonyos szintig itt is tudok empatikus lenni, valóban borzasztó, hogy milyen állapotban találták meg a második tábort és az embereket, kutyákat. De ha jobban belegondolunk, ők ugyanezt művelték a megtalált lényekkel. Más kérdés, hogy nem vették észre, azok bizony még élnek. Végülis ki feltételezné, hogy valami a föld felszíne alatt ~20 méterrel már több százmillió éve életben van, csak nem moccan? Nekem az a magas, mikor a két férfi rálel az ősidőkben létező civilizáció nyomaira, és félnek tőle. De miért? Már (elvileg) nincsen ott senki. Ráadásul mintha nem is ezzel lenne gondjuk, inkább a tudat, hogy nem az ember a legjobb-leghatalmasabb-legokosabb stb. a valaha élt lények között a Földön. A Shoggoth-okról még nem is tudnak ekkor (az előlük való menekülést jogosnak tartom).

A rövidebb történetek pedig olyan vegyesek, hogy gyönyörűség olvasni. :D Van bennük talányos sztori, egyértelműbb történetszál, történelmi vonatkozású és a fantázia abszolút terméke is. Még a stílusuk is eltérő kis mértékben, kellőképpen változatosak.

Vannak persze rémtörténetek is benne, amik tényleg kiérdemlik a félelmetes jelzőt. Borzongtam rendesen helyenként. :)

Magáról a könyvről: nagyon igényes kiadás, öröm kézbe venni is. Egyetlen hibát találtam benne eddig, a 221. oldalon a harmadik bekezdésben: “Barzai már meszsze megelőzte,”. Egyébként ezt leszámítva hibátlan. :)

Csak azt sajnálom, hogy ebből a kötetből kimaradt a Cthulhu hívása, ami a legismertebb történetei közül való, én még nem olvastam, de pont ezért nagyon kíváncsi vagyok rá.

Filed under: személyes   |  1 Comment
Tags: könyv, vélemény